Elhunyt Becker István, sokunk által tisztelt és szeretett Pista bácsi, régi nemzetis

alt

Életének 93. évében elhunyt Becker István, sokunk által tisztelt és szeretett Pista bácsi, „RÉGI NEMZETIS”. Életét, szakmai tevékenységét nem lehet röviden összefoglalni, annyira szerteágazó volt érdeklődése, színes egyénisége… legjobb lesz talán, ha barátja, Tóth László egyetemi tanár nekrológját ide linkeljük.

Egykori munkatársai, barátai, tisztelői által kiadott könyvből idézünk, ami egy vele készült interjú kötet, illetve annak folytatása, először 80. születésnapjára, majd 85. születésnapjára adták ki. Igen érdekes olvasmány, mindenkinek csak ajánlani lehet, legyen akár fiatal evezős, vagy nemzetközi szaktekintély bármely tudományterületen. A két kötet elérhető a Széchenyi Könyvtár Elektronikus Könyvtárában:

mek.oszk.hu/16400/16473/index.phtml

mek.oszk.hu/16400/16474/index.phtml

Pista bácsi tehát így vallott az evezésről, és az evezéshez fűződő viszonyáról (Egyletünkkel akkor vette fel újra a kapcsolatot, amikor a kilencvenes évek elején látott a televízióban, egy Széchenyi Évadnyitóról szóló rövid összeállítást a híradóban, és ettől kezdve kedves felesésével, Ágikával minden esztendőben megtisztelt minket jelenlétével, az évadnyitókon, évadzárókon, egyleti Karácsonyokon, Csenge díj átadásokon):

„Először 14 éves koromban (1939) találkoztam a dunai evezés élvezetével. Szüleim kedves ismerőse, Dr. Barabás Béla vitt ki a budapesti „Hajógyári sziget”-en lévő DDSG (Donau Dampfschiffahrts Gesellschaft) csónakházába, ahol 2 pár evezős kilbot-on próbálkoztunk, Öcsémmel. Rögtön szerelmesek lettünk a Dunába. De nekünk nem volt saját „hajónk”. Meg kell jegyeznem, hogy az evezősök hajónak nevezik a csónakot. Amint a gimnáziumi élményeimnél említettem, 17 éves koromban a Nemzeti Hajós Egylet adott lehetőséget a Szent István Gimnázium evezni vágyó dákjainak a sportszerű evezésre. Télen ún. szárazedzéseken is részt kellett vennünk, amit őszintén nem imádtunk, de muszáj volt. Dr. Goszleth Tibor, kétpárevezős Európa-bajnok, volt az edzőnk. Jobbat el sem lehetett volna képzelni! Hetenként háromszor tréningeztünk, a nyári nagy meleg napokon késő este, holdvilágban is. Szüleim nem tudták, hogy későn érkezünk haza. Édesanyám már felhívta a rendőrséget, hogy volt-e a Dunán evezős baleset? Nagyon kikaptunk. (Sajnos akkor még nem volt mobiltelefon, amivel haza telefonálhattunk volna.) De megérte! Számos versenyen vettünk részt, folyóvízen (a Margitsziget pesti oldalán, Vácon), ill. állóvízen (a soroksári Duna ágban). Harmadik helyezésnél rosszabbak soha nem voltunk. Végül, mint már említettem, megnyertük a KISOK bajnokságot. A versenyszerű evezés kemény munka, nagy önfegyelem, kitartás. Izomerő, tüdő, szív kell hozzá, sok ész nem! A rendszeres tréningekről 1943 őszétől le kellett mondani, mert műegyetemi tanulmányok és rajzok ezt nem tették lehetővé. A háború és a hadifogság miatt 2 év kiesett. Az újrakezdésnek semmi realitása nem volt. Vácon 1948-ban sikerült egy saját kilbotra szert tennünk. Ettől kezdve az evezés élvezeti szakasza következett. Feleségemmel, akkor még menyasszonyjelöltemmel, közöltem, hogy addig nem veszem el, amíg meg nem tanul evezni. Ezt is kitűnően teljesítette. 1951-ben a budapesti Római-part Bibic csónakházában, majd 1952-től a Május 1 csónakházban béreltünk egy kis, de lakható kabint, ahol nemcsak a hétvégeket, de a nyári szabadidőket is, a Duna partján, az evezés bűvöltében tölthettük. Talán nagyon korán is kezdtük a gyerekeket kivinni a vízre! Laci fiunkat már 6 hetes korában kivittük a Római-partra, saját magunk által készített gyerekszállító „dobozban”! Már 3 hónapos korában dobozzal együtt betettük a csónakba és feleveztünk a „Totyi”-ig. (Tőlünk 1 óra evezéssel elérhető egyszerű büfé, zsíroskenyérrel, innivalóval, jó kikötési lehetőséggel a Szentendrei szigeten.) Mondanom sem kell, hogy az összes nagyszülő kiátkozott minket és talán volt is valami igazuk! Amikor már sátorra is tellett, akkor kisebb-nagyobb vízitúrákat csináltunk, természetesen legtöbbször a fiainkkal.”

Gyászoljuk mindannyian a DNHE és az egész evezős társadalom nevében, mély részvéttel osztozunk a család fájdalmában!

Budapest, 2017. október 27.